Beszámoló

Megérkezés Bhutánba

2012. március 29. Kathmandu, Buthán

----------------------- ---------

Reggel a Druck Air három gépnek egyikével egy 110 személyes A319-esselnmegérkeztem Bhutanba. Annak ellenére, hogy már január végén sem lehetett jegyet kapni erre a járatra vagy tíz hely üresen maradt.

Sajnos a szárny felett és középen ültem, semmit nm lehetett látni a helyekbõl, pedig a pilóta hossza magyarázta, hogy mi van bal és jobb oldalon, illetve milyen magas. Azaz valahol a hegyek felett repülhettünk. Az egyetlen, amikor láttam valamit a leszállás volt, de azt mondjuk szívesen kihagytam volna:a repülõtér lent a völgy fenekén fekszik, ha jó láttam, akkor azon az oldalon, ahol kiláttam le kellett a hegyoldalból nyerni, hogy legyen hely a leszálláshoz. És nem túlozták el a nyesegetést, ijesztõen közel volt a gép szárnya a domboldalhoz.

Nagyon jópofa volt, hogy amint leszálltunk a géprõl mindenki szétszéledt a pályabetonon, és bõszen fényképezni kezdte a flottát. Tekintettel arra, hogy csak bhutáni gépek jönnek ide, és mind a három itt volt, akár a kifutón is lehetett volna flangálni, és az égvilágon senkit nem zavart a turisták szétszéledése.

A repülõtéren már mindenki a nemzeti viselet go-t hordja. Olyan, vagy ugyanaz, mint a buddhista szerzetesek csuhája, csak nem bíbor, tetszõleges színben, mintázattal viselik. Kicsit tényleg olyan, mint visszacsöppenni az idõben. A nõk viselete a kira, képeken majd valószínûleg százával fognak elõkerülni.

Mint arról már szó volt Bhutánban nem lehet szabadon utazni. Egy napi díjban meghatározott, nagyon magas összeget kell kifizetni, ami azonban tartalmazza a szállást, az ennivalót, a bérelt autót sofõrrel és az idegenvezetõt. Ha mindezeket magam venném meg külön-külön, akkor is simán kijönnék a harmadából, a másik kétharmad annak a díja, hogy egyáltalán bemehetek az országba. Tehát a repülõtéren várt az idegenvezetõ, aki valószínûleg velem lesz a következõ kb. két hétben egy hatalmas terepjáróval. Már maga gondolat is zavart, hogy a szabadságból le kell adni, és mindenhová egy guide fog követni, egy kicsit feszélyez a túl nagy külsõség, sokkal inkább az egyedül utazáshoz vagyok szokva, kevésbé ahhoz, hogy minden készen érkezzen.

Bután ezen részét úgy kell elképzelni, mint egy összegyûrt lepedõt: a meredek hegyoldalakba mély – de tényleg nagyon mély – völgyeket vájtak a folyók, egy-egy völgy szinte külön ország volt valamikor; a völgyekben csak a folyómederrel párhuzamosan lehetett közlekedni, egyik völgybõl a másikba csak a folyók összefolyásánál lehetett átmenni. Ergo nem is közlekedtek túl sokat. A reptér a Paro-völgyben van, a második legnagyobb várostól (a hihetetlen 40.000 lakosú) Parotól pár kilométerre. A programot Thimphuban, a fõvárosban kezdjük, ami az alig 40 km távolság ellenére jó másfél órás autóútra van innen. Ezalatt van idõ beszélgetni az idegenvezetõvel, akit ugyan jobban érdekel, hgy mi van Magyarországgal, mint az, hogy értelmezhetõ információval lásson el, ennek ellenére sikerül némi használható információt kiszedni belõle.

Legnagyobb szomorúságomra az kicibált információ hatására kicsit foszlik a mesevilág illúzió.

Buthán azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy valamikor a 80-as évek közepén kitalálták, hogy számukra nem a gazdasági növekedés (nem a GDP – Gross National Product=Nemzeti össztermék - és annak növekedése) a fontos, hanem a nemzeti boldogság (Gross National Happyness = Össz Nemzeti Boldogság) növekedésére koncentrálnak. Nem attól jobb valami, hogy gazdagabbá tesz-e, hanem attól, hogy ettõl boldogabb lesz-e a nép. Ebbõl az alaptézisbõl következi, hogy meg kell õrizni a nemzeti hagyományokat, mint a viselet, az életmód, a környezet, de egészen furi levezetésekhez is vezethet. Erre talán a legviccesebb, de igen jellemzõ példa, hogy az ezredforduló táján felszerelték Thimphu szinte egyetlen valamirevaló keresztezõdésében az elsõ forgalmi lámpát, lecserélve az addig forgalmat irányító fehér kesztyûs rendõrt. A níp egy ideig tûrte, majd felkélt ellene, mondván, hogy a lámpa nagyon személytelen (értsd: csökkenti a boldogságot) . Így hát a rendõr visszakerült a keresztezõdés közepére, és ma nekem is módom volt megcsodálni, hogy milyen félelmetes rátermettséggel bánik el egy budapesti mellékutcát alig meghaladó forgalommal. Ez persze vicces, ugyanakkor Buthánban a világon a legmagasabb az egy fõre jutó tûzi fa használata (a hegyekben csak fával lehet fûteni), mégis Bhután az egyetlen ország a világon – állítólag – ahol húsz éve folyamatosan nõ az erdõvel borított terület.

A boldogság, mint a legfontosabb elérendõ cél egy igazi mesevilág borzasztóan vonzó képét rajzolja fel, nagyon is azonosulni vele, és könnyû egyetérteni azzal, hogy a boldogság érdekében egy ország elvágja magát a külvilágtól, a belsõ értékeire koncentrál, és amúgy értelmezhetetlen összeget (itt: napi belépési illeték) kér azért, hogy felfedje magát a külvilágnak. (A belépési illeték összegét pillanatok alatt meg lehet találni valamelyik keresõben, én nem fájdítom magamat azzal, hogy felidézzem. Annak aki mégsem keres legyen elég annyi, hogy egybehangzó vélemények szerinte ezzel a díjjal Bhután a világ elsõ három legdrágább úti célja közé tartozik.)

Más kérdés, hogy igaz-e a külvilág felé mutatott arc, ki lehet-e lépni a fõ sodorból, van-e más út egy ország számára, mint amit a legtöbb gazdaság követ, és fenntartható vagy sem, de mûködni tûnik összességében. Amit láttam és hallottam, olvastam az nem feltétlenül van összhangban az ideákkal. Nem vagyok biztos benne, hogy jól értek mindent, még keresem a bizonyítékot vagy a cáfolatot. Nem megyek elébe a kutatásnak, úgyhogy nyitva is hagyom a kérdést, inkább feltöltök néhány képet, amik viszont egyértelmûen a mesevilág arculatot támasztják alá.